II. fejezet [Ötven évvel ezelőtt]

Riley hasogató fejfájásra ébredt. Próbált feltápászkodni, de azonnal visszazuhant. Az emlékei lassan kezdtek visszatérni.

Az még rémlett neki, hogy a tévét nézik, benne Jeremyt. Valaki leüthette őket. De akkor hol vannak a többiek?

- Ley! - hallott a lány egy halk hangot.

Riley összerezzent. Jól tudta, hogy a hang kihez tartozik. Naomi-hoz, Riley unokahúgához. Csak ő szólította Ley-nek.

A lány óvatosan kinyitotta a szemét.

Egy istállóban voltak, azonban valahogy mégse volt istálló.

Riley korában az istállókban nem szalmabálák, hanem régi, kopottas párnák voltak, a lovak pedig olyan intelligens állatok, hogy nem kellett, hogy ki legyenek kötve, mindig mindenkinek szót fogadtak. Az istálló magas volt, és zárt, Riley még sose látott ilyet.

- Ley, hol vagyunk? - hallotta Riley Naomi kétségbeesett hangját. - Segíts, bele akadtam valamibe.

Riley feltápászkodott. Az istállóban rajta és Naomi-n kívül senki sem volt. Hol vannak a többiek?

A lány lerángatta Naomi-ról a kantárt (?), amibe beleakadt.

- És most mihez kezdünk? - tárta szét a karját Naomi.

- Látod, ez egy jó kérdés. - sóhajtott Riley. - Először is menjünk ki innen, és keressük meg a többieket.

A két lány nehézkesen feszegetve kinyitotta az ajtót.

- Ezért jó fiúkat tartani. - lihegte Naomi.

- Naomi, itt valami nem stimmel. - bámult elkerekedett szemekkel Riley az eléjük táruló utca látképére.

A város egyértelműen New York City volt, azonban valahogy mégsem.

- Nem repülnek a kocsik. - állapította meg Naomi rendíthetetlen hidegvérrel. - Úristen, az az ember papír újságot olvas!

- Hol a francban vagyunk? - tette fel Riley újra a kérdést. Megállított egy embert, és elkérte az újságját. - Szerintem a nagyszüleink korában szüntették be a papír újságokat.. - motyogta Riley, majd megdermedt.

- Mi az? - érdeklődött Naomi az unokanővére döbbent arcát látva.

- Nézd a dátumot. - suttogta sokkos állapotban Riley. - 2016. május huszonharmadika.

- Te jó ég. - mondta Naomi elkerekedett szemekkel.

⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️

Jeremy Natalie testét az űrhajóba tette, lefotózott mindent, majd visszaült a járműbe, és beindította a motort.

Amint visszajut, vége lesz ennek a szörnyű rémálomnak. Megkapja a pénzt, hogy a húgát eltartsa, ő pedig mehet a dolgára.

A gombokon pötyögött egy darabig, majd beállította fénysebességre az űrhajót, és elindult.

Az út viszonylag gyors volt, két óra alatt visszaért.

A Kennedy reptéren szállt le, ahol nem várta senki, de ezt nem találta furcsának, elvégre éjszaka volt. 

Jeremy előkereste a telefonját, és tárcsázta Drake-t, de az FBI ügynök nem vette fel. A fiú vállat vont, majd minden cuccát a reptéren hagyta, az eredeti terv is ez volt, hogy ha késői órán ér vissza a Földre, ott hagyja a járműt és a felszerelést, majd valaki elviszi. 

Jeremy egyedül sétálva a sötétben, hazaindult. 

A házához érve semmi furcsát sem vett észre, nem nézett túlzottan körül. Az ujját a kapu kilincsre helyezte, de az nem nyílt ki. 

- Mi a franc...? - morogta. 

Tárcsázta a húgát, de ő sem vette fel.  

Jeremy úgy döntött, az egyszerű módot választja. Átmászik a kerítésen. Ez azonban annyira nem sikerült jól, ugyanis a fiú nem nagy mászó, így szimplán átesett a túloldalra. Felállt, le porolta a nadrágját, és ki akarta nyitni az ajtót, de az nem érzékelte az ujjlenyomatát. A fiú zavartan nézte a kezét, forgatta, megtapogatta, mintha letesztelné, hogy működik-e. Miután megbizonyosodott róla, hogy a kezének semmi baja, egy ősrégi módszerhez, a kopogáshoz folyamodott. 

- Halló, ki az? - szólt egy recsegő hang egy egészen fura készülékből. 

Szóval ez a kaputelefon? - kérdezte magától Jeremy, és emlékezett, hogy gimiben tanult a kaputelefonról töriórán. 

- Itt lakom. - közölte. - És maga ki?

- A nevem Thomas Harlem. Én lakom itt. Elárulná a nevét, fiatalember?

Jeremy szédült. A nagyapja lakik itt. Mi történt vele?

- Elnézést, rossz házba csöngettem. - motyogta a kaputelefonba, és tovább indult a sötét, kihalt utcán.

⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️

Zach egy falba ütközött. Nem képletesen, fizikálisan.

- Áú. - motyogta a fejét tapogatva és feltápászkodott.

Körülnézett.

Egy sötét, nyirkos, szűk sikátorba volt. Talán Manhattan egy külvárosi, eldugott utcája.

Zach óvatosan, halk léptekkel elindult. Éjszaka volt, egy lélek sem járt arra felé.

Kivéve egyet.

- Hé! - kiabált egy fiú. - Tudsz segíteni?

Zach közelebb ment, és felismerte a férfit. Magas volt, sötétszőke haja, kék szemei.

- Te... Te Jeremy Harlem vagy. - állapította meg a fiatal utcagyerek döbbenten.

- Ó, hál' istennek. - lélegzett fel Jeremy. - Hogy hívnak?

- Zach Hudson.

- Milyen évet írunk?

- 2066-ot, de miért?

- Figyelj. - nézett a fiú szemébe Jeremy. - Valami rohadtul nincs rendben itt. Haza akartam menni, az űrhajót a reptéren hagytam...

- Egy pillanat. - szakította félbe Zach. - Szóval visszaértél nem Földre?

- Igen, mint látod, itt vagyok. - forgatta a szemét Jeremy. - Haza akartam menni, de kiderült, hogy az én házamban a nagyapám lakik.

- Szórakoznak velünk?

- Nem tudom, de valami rohadtul nem stimmel. Kell valakit keresnünk, aki tud segíteni!

- Te miért segítesz nekem? - ráncolta a szemöldökét. - Miért nem hagysz itt az utcán egy olyan világba, ahol nem tudok mit kezdeni magammal? Miért?

- Miért hagynálak itt? - kérdezte értetlenül Jeremy.

- Mert te híres vagy, én meg egy senki. - adta meg a szerinte helyes választ Zach.

- Nem foglak itt hagyni, csak mert más a súlycsoportunk. - mondta Jeremy. - Na, mi van, nem jössz? - rángatta Zach karját, aki még mindig döbbent volt a hirtelen felfedezett ténytől, hogy még léteznek normális emberek.

⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️

Riley és Naomi egy kávézóban ült, egymással szemben.

- Szóval a múltban vagyunk. - szólalt meg Naomi. - És hogy kerültünk ide?

- Te mire emlékszel, mielőtt felébredtünk az istállóban? - kérdezte Riley, és tudományosan próbálta összegezni a történeteket.

- Hogy őszinte legyek, az égvilágon semmire. - rázta a fejét Naomi.

- Próbáld meg felidézni. Kérlek!

- Rendben. - hunyta be a szemét Naomi és erősen gondolkozott.

- Sajnálom, Riley. - csóválta a fejét Naomi. - Semmi sem rémlik.

Riley, mint akibe villám csapott, hirtelen felpattant.

- Mit művelsz? - állt fel Naomi is. Riley elindult volna, a lány azonban utána kiabált. - Ley, ez egy olyan hely, ahol szokás fizetni!

Riley szitkozódva visszafordult, és egy ötven dollárost tett a pultra.

- Kisasszony! - kiabált a lány után az eladó. - Az egy kicsit sok lesz!

- Tartsa meg a visszajárót! - kiáltott vissza Riley, és kirohant a kávézóból.

⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️

Sylvester Drake a fejét tapogatva nézett körül a helységben.

Olyan volt, mint egy labor.

- Jó reggelt, Sylvester. - halott egy hangot, majd a hangoz arc is társult.

A férfi nagyjából vele egyidős, ötven feletti lehetett. Keskeny arc, őszes haj, sötétbarna szemek. Bőre sápadt volt, egész arcáról béke és nyugalom tükröződött.

Drake feje azonnal kitisztult, és döbbenten meredt a jól ismert arcba.

- E-Ethan? - kérdezte elkerekedett szemekkel.

- Igen, Ethan vagyok. - nyugtázta a férfi, hogy a másik felismerte.

- Hol vagyok?

- Nem az a kérdés, hogy hol, hanem, hogy mikor. - mondta titokzatosan Ethan. Várt egy kicsit, hogy Sylvester kérdezze, meg "mikor", mint a régi időkben, amikor Ethan okoskodott, és tudományos dolgokat magyarázott, Sylvester már akkor se konyított semmit a fizikához és ez azóta se változott.

- Mikor? - tette fel a kérdést engedelmesen a sötét bőrű férfi.

- 2016-ban. - közölte minden bevezetés nélkül Ethan.

- Hát te tényleg Ethan Bennett vagy. - nyugtázta Drake, a jól ismert szakasztársát figyelve.

- Azóta Dr. Ethan Bennett. - javította ki a férfi. - Te pedig, ha jól tudom, az FBI-nál dolgozol.

- Térjünk a tárgyra. - mondta Drake. - Azt állítod, 2016-ban vagyunk. Még mindig pocsék a humorérzéked.

- Nem vicceltem. - erősödött Bennett.

- Ethan, tudom, hogy neked még mindig érdeked a fizika, és hiszel a lehetetlenben, de most 2066 van, és nem 2016. - rázta a fejét Drake.

- Hihetetlen, hogy még mindig nem érted. - sóhajtotta Dr. Bennett. - Nem létezik lehetetlen.

- Ethan, kérlek! Ne most magyarázd az olyan, dolgokat, amikkel úgy se értek egyet. Inkább magyarázd az igazi tényeket!

- Megmondjam, mi a baj veled? - ült le a pultra Bennett. - Túlságosan is racionálisan gondolkodsz, túl szkeptikus vagy, mindennek úgy indulsz neki, hogy a világ olyan, amilyennek te ismered. Nem vagy képes hinni, ezáltal nem vagy képes elsajátítani a fizika művészetét. Időnként engedd el a fantáziádat, Sylvester. Jót tesz.

- Azt akarod mondani, hogy csak abban hiszek, amit bizonyítani tudok? - mordult fel Drake.

- Pontosan ezt mondtam. Rendőr vagy, érthető. - bólintott a doktor.

- A mi világunkban nincsenek rendőrök.

- Persze, te FBI ügynök vagy, de rendőr fejjel gondolkodsz. - legyintett Bennett. - Csak akkor vagy képes elhinni valamit, ha tárgyi bizonyítékot tesznek eléd. Én a valószínűséggel foglalkozom, azt veszem számba, mi az, ami valószínű. Velem ellentétben te valamilyen hihetetlen dolognak nem a valószínűségét, hanem a valószínűtlenségét próbálod bizonyítani.

- Honnan tudsz rólam ennyi dolgot? Harminc éve nem láttuk egymást. - mondta Drake.

- Látod? Most is a dolgok valószínűtlenségét vizsgálod, pedig hidd el, sokkal hasznosabb a valószínűség.

- Ne beszéld tele a fejem fizikai dolgokkal, Ethan, tudod, hogy nem értek hozzá.

- Majd megérted, Sylvester. - mosolygott titokzatosan Dr. Bennett. - Majd mindent megértesz.

⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️⏱️

- Sara?

- Mi van? - morogta a lány fél álomban. - Hagyj békén, Elle.

Olivia Sanders döbbenten pislogott, majd újra megrázta a lányt.

- Sara!

A szőke lány kinyitotta a szemét, nagy, kék íriszei elé pedig egy idős, ősz hajú nő arca tárult.

Sara felpattant.

- Ki a franc maga?

- A nevem Olivia Sanders. - felelte a nő mosolyogva. Jól tudta, hogy kell a gyerekekkel bánni, habár Sara már rég nem számított gyereknek, ránézésre húsz körülinek tűnt, talán hivatalosan még nem is volt nagykorú.

- És honnan tudja a nevemet? - kérdezte Sara.

- A telefonod. - mutatott Olivia a készülékre. - Rá van írva a neved.

- Tudtam, hogy rossz ötlet volt. - morogta Sara. - Megmondaná, Mrs. Sanders, hogy hol vagyunk?

- Miss Sanders. - javította ki Olivia. - És fogalmam sincs.

- Az rohadt jó. - mondta Sara az optimizmus legapróbb jelét sem mutatva.

- Mondd, Sara el tudsz mondani egy mondatot úgy, hogy nem mondasz egy káromkodást sem?-kérdezte Olivia fáradtan.

- Persze. Ne beszéljen úgy, mint az anyám. - közölte Sara az idős nő szemébe nézve.

Olivia sóhajtott. Sok időt töltött gyerekekkel, Sara azonban már a felnőtt kategóriába tartozott, mégis erősen tinédzserként viselkedett.

- Ne sóhajtozzon! - mordult fel a lány. - Inkább jussunk ki innen.

Sara fejébe lassan visszatértek az emlékek. Éppen a tv-t nézték, ahogy Jeremy Harlem éppen felszáll az űrhajóval. Még emlékezett, hogy Helen és Emma hülyéskedett, de ezután se kép, se hang. Hol vannak a többiek?

- Sara, gyere ide. - intett Olivia, és a falra mutatott. Egy repedés volt rajta. - Szét kellene feszíteni.

- Azonnal. - dünnyögte a lány, és elővette a bicskáját, amit Rileytól kapott a szülinapjára.

Kivájt egy lyukat a falra, és kimászott rajta. Odakint egy széles mező tárult a szeme elé. Jól ismerte ezt a mezőt. New York határában állt. Innen nem lehet messze a város.

- Én itt nem férek ki! - kiabálta Olivia.

- Az már nem az én bajom! - közölte nevetve a lány.

- Sara!

- A közeli viszontlátásra, Miss Sanders!

- SARA!

A lány a legkisebb lelkifurdalás nélkül elhagyta a házikót, és a város felé vette az irányt.

🕓🕓🕓🕓🕓

A sivár, sötét utcákat kivilágította a felkelő májusi nap. Az égitest fényében két alak bontakozott ki; két fiú.

Az egyik alig volt húsz, lenőtt, sötét haját összeborzolta a szél. Szakadt, vékony viselete piszkos volt, de abban a pillanatban az volt a legkisebb problémája.

A másik fiú nagyjából huszonöt éves lehetett, sötétszőke haja kócos volt, de mintha már az éjjeli szél hatása előtt is az lett volna. Az ő ruhája rendezettebb volt, bár csak egy egyszerű farmerből, és egy kapucnis pulóverből állt.

- Zach. - szólalt meg a második fiú.

- Hm?

- Mit fogunk kezdeni magunkkal, hogy ha mégis valami furcsa dolog folyik körülöttünk?

- Nem tudom, Jeremy. - sóhajtott Zach, és fél kezével a hajába túrt.

- Nézd, ott van két lány! Érjük be őket! - gyorsította fel lépteit Jeremy.

- És mégis mit akarsz csinálni? Elcsábítod őket a bájoddal? - kérdezte gúnyosan Zach.

- Nekem legalább van bájom! - vágott vissza Jeremy, és felnevetett, pedig Zach sem panaszkodhatott a külsejét illetően.

- Helló! - érték be a fiúk a két lányt. - A nevem Jeremy, ő pedig a haverom, Zach.

Az idősebbnek tűnő lány (nagyjából húsz lehetett), egészen elsápadt, így sötétbarna, vállig erő haja majdnem feketének hatott. Gesztenyebarna szemei elkerekedtek.

A fiatalabbik lány maximum tizenhét volt, neki is sötét haja, és sötét szeme volt. Ő is megdöbbent, de kevésbé vágott ijedt arcot, mint a másik lány, aki akár a nővére is lehetett.

- Te Jeremy Harlem vagy. - állapította meg a fiatalabbik. - Az én nevem Naomi Addison, ő pedig itt az unokatestvérem, Riley.

- Szia! - intett bénán az idősebbik, akinek a neve ezek szerint Riley volt.

- Valami nincs rendben itt. - mondta Jeremy.

- Tudunk róla. - közölte Naomi a legnagyobb hidegvérrel. - Mivel 2066-ból valahogy 2016-ba kötöttünk ki.